Klió 2001/3.

10. évfolyam

Lord Acton

 

A 99 évvel ezelőtt elhunyt Lord Acton talán az angol történészek legnagyobbika volt a XIX. század második felében. Káprázatos kapcsolatai voltak, és lenyűgöző az életpályája. Az Acton-család régi angol katolikus és nemzetközi família volt. A Német-Római Szent Birodalom legősibb nemesi családjai közül legalább kettőhöz fűzték házassági kapcsolatok. Acton nagyapja, angol létére, a Nápolyi Királyság miniszterelnöke volt, egy ideig szoros barátságot tartott fenn Emma Hamiltonnal és Lord Nelsonnal. Acton apja, egy kozmopolita arisztokrata, korának figurája volt; életének és jellemének pontos ábrázolása talán még kortársának, Balzacnak is meghaladta volna írói képességeit. Viszonylag fiatalon, 36 éves korában halt meg, miután tüdőgyulladást kapott, amikor egy mulatozással eltöltött éjszaka után, hazatérve párizsi otthonába, a felesége kizárta a lakásból. Temetésén Európa minden nagyhatalmának követe megjelent, és Franciaország királya is képviseltette magát. Özvegye feleségül ment Granville leendő grófjához, aki aztán a viktoriánus kor tetőpontján brit külügyminiszter lett. Édesapja halálakor Lord Acton (pontosabban Sir John Emerich Edward Dalberg Acton, sorrendben a 9. baronet és az 1. báró) 3 éves volt.

Angol és német neveltetésben részesült. Kitűnő latin- és görögtudása mellett tökéletesen olvasott, beszélt és írt legalább öt európai nyelven. Három téma érdekelte szenvedélyesen: a szabadelvűség, a katolikus egyház és a történetiség kérdése. Olyan időkben élt, amikor a főként német ihletésű, szakszerű történettudományi tanulmányok gyors ütemben megsokszorozódtak. Az olyan egyetemes tudású, soknyelvű történész, mint Acton, rengeteg könyvet és kiadványt gyűjtött és olvasott. Huszonévesen kezdett tanulmányokat és cikkeket írni. Akkoriban a folyóiratokat és ismertetéseket sok befolyásos ember olvasta Angliában. Feleségül vette a fiatal és szép bajor grófkisasszonyt, akibe beleszeretett. Egy ideig brit alsóházi képviselő volt. Lord Tennyson és Newman bíboros becsülték; George Eliot csodálta őt; a pápa (IX. Pius) félve tisztelte. Egyik legjobb, vagy talán a legjobb barátja volt Gladstone-nak, akinek egyik lánya kicsit szerelmes is lehetett Actonba. Kb. 70 000 kötetes könyvtára volt. Később Andrew Carnegie segítette ki azzal, hogy megvásárolta ezt a könyvtárat, amely azután Acton halála után Cambridge-be került; Viktória királynő szintén felkarolta, szolgálattévő kamarásává téve meg őt. Aztán a királynő és Lord Rosebery miniszterelnök kinevezték Regius Professorrá Cambridge-be. Egyike volt az English Historical Review alapítóinak, és ő vállalta a Cambridge Modern History sorozat elindítását, majd a kiadás szerkesztését. Amikor avatása alkalmából méretet vettek róla a talárhoz és a süveghez, az addig mértek közül az ő koponyája volt a legnagyobb.

Ezután még hét évig élt, s családjától körülvéve, a gyönyörű bajor tó, a Tegernsee partján lévő villájukban halt meg élete 69. évében, 1902-ben. Az ezt követő évszázadban komoly tanulmányok és könyvek tucatjait írták róla. A szóban forgó kötet a legnagyobb és legteljesebb egykötetes életrajz róla, amit Roland Hill nagyméretű kutatómunkával, kitűnően írt meg. E szerző Acton iránti érdeklődése és leszármazottaihoz fűződő kapcsolata évtizedekkel ezelőtt kezdődött. Komoly elismerést érdemel, mert amellett, hogy az Acton életére és gondolataira vonatkozó anyag hatalmas mennyiségű, ez az élet és ez a gondolkodásmód nem volt egyszerű.

Több okból sem volt egyszerű. Ezek legfontosabbika Acton azon törekvése volt, hogy liberalizmusát a katolicizmusával harmonizálja. Híressé vált mellékesnek szánt mondásainak egyike: “A hatalom korrupcióra hajlamosít, a teljhatalom teljes korrupcióra hajlamosít”. (A “hajlamosít” szót – helytelenül – gyakran elhagyják a mondatból.) Acton liberalizmusát az abszolút hatalom elleni megvetése és félelme formálta. Hitt a szellemi szabadságban és a kisebbségek védelmében; következetesen ellenezte, hogy abszolút hatalmat adjanak akár egy államnak, egy királynak, akár egy pápának, beleértve IX. Piusnak a pápai csalhatatlanságról szóló dogmáját is. Nem élte meg a XX. század populista államdiktatúráit, de a szabadságra vonatkozó, olykor nemesen fogalmazott javaslatai ösztönzőleg hatottak különböző tisztelőire a század folyamán halála után is. Politikai szempontból is elkötelezett, régi vágású gladstoniánus szabadelvű volt. Igaza van Hillnek: “Acton az emberi szabadság történetét a történelem filozófiája alapjának szánta”. Mégis, Tocqueville-től eltérően (különös módon Acton nemigen foglalkozott Tocqueville-lel), Acton nem sok jót tételezett fel a demokráciáról. Annak ellenére, hogy megvetette a rabszolgaságot, az amerikai polgárháborúban a Dél pártján volt. Élete vége felé felismerte a nacionalizmus és szocializmus feltörő erőit. Gladstone-tól eltérően, akivel egyébként oly sok mindenben egyetértett (ideértve az Írországi Autonómia-törvényt), Acton nem hitt “a nemzeti önrendelkezés”-ben mint megoldásban. A nacionalizmust – helyesen – legalább olyan veszélyesnek és még baljóslatúbbnak tartotta, mint a szocializmust.

Katolicizmusa mélyebben gyökerezett, mint liberalizmusa. Ellentmondásosabb is volt. A félelem, hogy IX. Pius pápa abszolutizmusra tör, uralta Acton életének legnehezebb szakaszát. Az 1869–70-es római Első Vatikáni Konklávé előtt és alatt – időnként egy politikus buzgalmával – lankadatlanul és szüntelenül küzdött a pápai csalhatatlanság dogmájának kihirdetése ellen. Sok ellenséget szerzett magának, köztük is a legkeményebb Anglia bíborosa, a merev Manning volt. Acton gondolkodására a legnagyobb hatással a rendkívüli német katolikus egyháztörténész és gondolkodó, Ignaz von Döllinger volt. Acton még 1874-ben is félt, hogy kiközösíti az egyház. Másként, mint Döllinger, végül elfogadta a csalhatatlanság új dogmáját, és szükségesnek tartotta, hogy ezt magánbeszélgetésekben és nyilvánosan is kifejezze.

A pápai csalhatatlanság hívei valószínűleg eltúlozták azt a veszélyt, amelyet a politikai és elméleti liberalizmus, különösen pedig a pápaság világi hatalmának 1870-es vesztesége (amikor az olaszok elfoglalták Rómát) jelentett az egyházra és a hitre nézve. De valószínűleg Acton is tévedett, amikor eltúlozta a csalhatatlansági dogma következményeit. Egyik feljegyzésében egy barátjának, egy papnak a szavait idézi: “Csak a vallás biztosít jó halált”, majd hozzáfűzi: “Önmagában csak a vallás nem biztosít jó életet”. Feleségét néha irritálta. A lányuk szerint szokása volt szeretkezés után letérdelni a házastársi ágy mellé, és imádkozni, hogy az aktus fogantatást eredményezzen. Nemigen kedvelhette ezt Acton felesége. Mégis, családja is, szomszédai is szerették őt, a felesége karjaiban halt meg tegernsee-i villájukban. A villa ma sportszanatórium. Acton sírja a helyi temetőben igen elhanyagolt állapotban van: majdnem lehetetlen megtalálni.

Acton soha nem írt egyetlen könyvet sem. Célját túlságosan magasra szabta: meg akarta írni az emberi szabadság történetét. Fontos és hatásos cikkeket, tanulmányokat és előadásokat írt, és elképesztő mennyiségű egyéb dolgozatot és feljegyzést hagyott hátra, amelyek – ahogyan a nagy angol történész, Herbert Butterfield írta egy alkalommal – “hatalmas szellemi rendszerré” állnak össze, s “ösztönzőleg hatnak sok elemzőre és magyarázóra napjainkban is”. Acton történészként vált híressé, nem pedig liberálisként vagy katolikusként. Gondolkodásának és életének e három tényezője azonban mégsem volt elválasztható egymástól. A történettudomány segítségével tisztítani kívánta Acton az egyház és főleg a pápaság érdemeit és tekintélyét. Eléggé liberális volt ahhoz, hogy elutasítson minden olyan hősimádót, mint Carlyle, és hogy kitartson azon véleménye mellett, miszerint a legmagasabb történelmi figurák a történelemben gyakran a legmélyebb bűnökkel kapcsolódnak össze. A pápaság egyetemes csalhatatlansága dogmájának kétségbe nem vonható elfogadása mögött Acton “sekélyes gondolkodású katolikus bizalmatlanságot és félelmet” látott. Hill szerint az volt a véleménye, hogy “a katolikusok mindenfelé különösképpen gyanakvóak a történettudománnyal szemben, mert azt – lévén a tényekkel foglalkozó tudomány – kevésbé irányíthatja a hatalom, és kevésbé szabályozhatják az érdekek, mint a filozófiai jellegű spekulációkat”.

Abban mégis igaza volt Newmannak – akivel Acton kapcsolata, fájdalom!, nem volt eléggé baráti –, “úgy tűnik, Acton többet vár a történettudománytól, mint amennyit az adhat”. Acton élete végéig hitte és hirdette, hogy a történettudomány elért egy olyan fokot, amikor például a waterloo-i csata történetét már meg lehet úgy írni, hogy az nemcsak tökéletesen elfogadható a francia és angol és holland és porosz történészek számára, hanem később már nem is változik, örökérvényű és állandó marad. Egy évszázaddal később nekünk már sokkal alázatosabb és realistább a felfogásunk (vagy legalábbis ilyennek kellene lennie) a történelmi objektivitásról, azaz a végső igazságról. Acton azt hitte, hogy a történelem, amelybe nagyon is beletartozik az egyház története, óriási fontosságú dolog – igen! –, és hogy a történettudomány célja az igazság egyértelmű és végleges leszögezése – nem! A történettudomány célja az igaztalanságok (vagy tévhitek, valótlanságok, torzítások) csökkentése.

Rolland Hill: Lord Acton (Yale University Press, 2000. 576 old.) című könyvéről John Lukacs, in: Los Angeles Times Book Review, 2001. ápr. 8. (Fordította: Fodor Mihályné)